FRISS HÍREK

10.02.2015.

Megújult a Péch Antal Alapítvány honlapja!

01.01.2016.

Új kuratórium kezdi meg munkáját alapítványunknál.

TOVÁBBI INFORMÁCIÓK

Reméljük megtalálja a kívánt információkat honlapunkon. Amennyiben kérdése van, vagy érdeklődne, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot személyesen is.

PÉCH ANTAL ALAPÍTVÁNY

ADÓSZ.: 18611708-1-11
BANKSZ.: 11740009-20064299
TEL.: 34/324-015
FAX.: 34/324-567
E-MAIL: pechalapitvany@gmail.com

Üdvözöljük


Szeretettel köszöntöm a Péch Antal Alapítvány honlapján!

Az alapítvány 2000-ben jött létre öt alapítvány egyesítésével. Tevékenységükkel igyekszünk megőrizni a korábbi alapítványok célkitűzéseit, de új feladatokat is vállalunk a kor követelményeinek megfelelően.

A következő oldalakon információkat találnak az alapítvány tevékenységéről, támogathatóságunk formáiról, a névadóról, megtekinthetik az eddig végzett munkánkról szóló jelentéseinket, ellenőrizhetik, hogy az alapítvány számára befizetett támogatásukat ténylegesen mire használtuk fel. Képgalériánk bemutatja az általunk létrehozott iskola múzeumot, valamint megtalálhatják benne a Péch Antal Aknászképző Technikum (és jogelőd intézményei), a Szabó József Geológiai Szakközépiskola és a Péch Antal Műszaki Szakképző Iskola és Gimnázium korábban végzett tanulóinak tablóképeit.

Alapítványunk névadója életével és munkásságával méltán lehet példaképe a mai kor ifjúságának. Igazi bányász-tudós volt, mert intelligenciája és alapos szakmai felkészültsége révén minden feladatot egyrészt a jelen összefüggéseiben, másrészt a múlt-jelen-jövő történelmi szemléletében vizsgált. Közéleti szereplést is vállalt, országgyűlési képviselő volt.
Ugyan bányászati szakemberképzés már megszűnt Tatabányán és a Péch Antalról elnevezett iskola is, az alapítványon kívül azonban mégis őrzi valami névadónk emlékét: a „Jó szerencsét!” köszönés. Alapítványunk Péch Antal szellemi örökségét szem előtt tartva mindent megtesz a középfokú műszaki szakemberképzés segítésért, valamint a bányászhagyományok megőrzésért.

Kérem Önt, hogy amennyiben szimpatizál céljainkkal, szívügyének érzi a bányászhagyományok ápolását, gyermeke műszaki pályán tanul támogasson bennünket azért, hogy segíteni tudjuk kinevelni a jövő szakembereit!

Jó szerencsét!

Akács Róbert
kuratóriumi elnök


PERGER ISTVÁNRA EMLÉKEZÜNK



2013. december 24-én hatalmas veszteség érte alapítványunkat, Tatabánya városát, és természetesen a családot. Elhunyt Perger István, a Péch Antal Bányaipari Aknászképző Technikum nyugalmazott igazgatója, aki 1960 és 1989 között töltötte be ezt a pozíciót, 2001 és 2011 között pedig a Péch Antal alapítvány kuratóriumi elnöke volt Életének 85. évében érte a halál.

Temetése 2014. január 10-én volt Tatabányán az Újtelepi temetőben, a bányászszokásoknak megfelelően. Ezt követően a technikum épületében gyász szakestély keretében búcsúztatták az elhunytat hajdani kollégái, barátai, tisztelői. A megható esemény után emlékező beszélgetésre került sor.

Az alábbiakban Bársony László búcsúzó szavaival emlékezünk Perger Istvánra:


 

„Mi búcsúzunk és elmegyünk…” Hányszor, de hányszor olvastad ezeket a sorokat a tantermekben a táblára írva, vagy az iskola udvarán a falra függesztett táblán évről évre. Hányszor és hányszor hallottad ezt a dalt a több ezer kedves diákodtól félszegen vagy boldog felszabadultságban énekelni. Ám, most Te ki sem írtad, nem is szóltál senkinek, csak gondoltál egyet, és szép csendben örökre elmentél. Miért tetted?- kérdezhetném, de nem teszem. A kor és a kór, valamint a rajongásig szeretett leányod, Veronka tragikus elvesztése után már elengedted füled mellett baráti háziorvosod óvó-intő szavait és nem vállaltad föl a továbbéléshez feltétlen szükséges szívműtétet. Minek? Hiszen jól tudtad, hogy ahová leginkább vágysz oda az elfáradt régi szíved juttat el leghamarább. Elmentél hátra hagyva egy rendkívül gazdag és példaértékű életet és megszámlálhatatlan számú barátot.

Mi most, akik tehettük, eljöttünk, hogy elbúcsúzzunk Tőled. Az én osztályrészem, hogy mindannyiuk nevében elmondjam a búcsú szavait. Nem hiszem, hogy szívesen hallgatnád, amit mondani fogok. Jobban szeretted, ha ugrattalak, apró hibáidat felnagyítva és a hatás fokozása végett egy kicsit elferdítve Rád olvastam. Ezt többé már sohasem tehetem. Most nem tréfálhatok, az igazat kell mondanom, hisz mindazok, akik itt állnak, jól ismeretek Téged. Ezért csak a valót, a tényeket mondhatom.

Perger István aranyokleveles bányamérnök 1929. február 6-án Halimbán született. A család egyetlen gyermeke lévén nagy szeretetben nevelték, de a nagy gazdasági világválság miatt kőműves édesapja csak a mezőgazdaságban kapott napszámos munkát, vállalt részes aratást. Így István, már Istvánka korában megízlelhette a kapálás és a marokszedés által homlokára csalt izzadságcseppek sós ízét, sőt fürödhetett is benne 14 évesen, amikor egyedül aratott le 10 hold búzát. Erre ugyan haláláig büszke volt, de valójában nem erre vágyott. Tanító szeretett volna lenni, ezért az elemi iskola elvégzése után a Pápai Állami Líceum és Tanítóképzőbe ment. Mostoha körülmények között, nagy szigorúsággal, a jezsuita hitelvek szerint tanulták itt elsősorban a humán ismereteket, a fegyelmet, a tudás és a más emberek tiszteletét, a munka által létrehozott értékek védelmét és megbecsülését. Sajnos első vágya nem teljesülhetett, mert átszervezés miatt az ötödik évfolyamot megszüntették, így nem lett tanító. Bár szülőfaluja, Halimba nevét országosan ismertté tevő bauxit bányászatát a község határában ekkorra már elkezdték, de ő nem ott, hanem a szomszédban, Padragon, a szénbányában vállalt írnoki munkát. Felettesei hamar felismerték a szorgalmas, megbízható fiatalember tehetségét és ösztöndíjjal Sopronba küldték egyetemre. Válságos, zavaros évei voltak ezek az egyetemnek, de ez Őt nem zavarta meg. 1955-ben kitűnő eredménnyel bányamérnöki oklevelet szerzett. Még hallgató korában megnősült és 1954-megszületett egyetlen leányuk, Veronka.

Friss diplomával a zsebében nagy tervekkel állt munkába a Veszprémi Szénbányák Vállalat Ajkai Bányaüzemében. Már rég feledve tanítói vágyait élvezte a mérnöki munkát az üzemben, ám az akkori gyakorlat szerint sorsáról a Nehézipari Minisztériumban döntöttek. 1957-ben áthelyezték Tatbányára, a Péch Antal Aknászképző Technikumba, nyilvánvaló szándékkal. Ez a szándék teljesült is, mert egy év múlva már igazgatóhelyettes és 3 évre rá, 1960-ban Szabó Ernő nyugdíjazása után kinevezik az iskola igazgatójává. Ez igazán jó döntésnek bizonyult, hisz 29 éven át, 1989-ig, nyugdíjazásáig látta el ezt a feladatot. Vezetésével az iskola először az ország legjobb, 1970-től pedig az egyetlen Aknászképző Technikuma lett.

A hosszú időszak alatt az iskola számtalan változáson ment keresztül. 1976-ban Budapestről végleg ide költözött a Szabó József Geológiai Technikum és újra vállalati ösztöndíjjal küldték a bányaüzemek a fiatalokat az aknászképzőbe. 1978-ban elindult a Bányagépész és Bányavillamossági Szakközépiskola, új 16 tantermes iskola és 200 férőhelyes kollégium épült. A sornak itt nincs vége, de az elmondottak is igazolják: Perger István felelősen, mindig naprakészen, a bányaüzemek valós igényei szerint vezette, irányította a rábízott intézményt, amelynek nem csak vezetője, de a szó nemes értelmében a gazdája is volt.

Precíz, pontos, szigorú és következetes ember volt tanárként és vezetőként egyaránt. Bölcs alázattal és legjobb tudásával végezte oktatói és iskolaépítői feladatát, teljes önállósággal, mert az iskolafenntartó minisztérium és annak folyton változó vezetői sohasem kérdőjelezték meg tetteinek, döntéseinek indokoltságát és helyességét. Olyan vezető volt, akinek munkáját nem volt szükséges ellenőrizni.

Lehetett volna minisztériumi osztályvezető, főosztályvezető, sőt még több is, ha akart volna. De nem akart. Szerette az iskolát, szerette a tanítást, vállalta a vezetéssel járó felelősséget. „Nem fölfelé török, uram!” - vallotta Sütő András szavaival és igazgatóként sem röstellt éveken át órákat tölteni a kazánházban az új gázkazánok optimalizálása végett, ezzel egy álláshelyet megspórolva.

1966-ban találkoztam vele először. Valami áradt belőle, amit akkor diákfejjel nem tudtam megfogalmazni és csak később, amikor a tantestület tagja lettem értettem meg. Ez a tekintély, ami nem tanulható, nem erőszakolható ki, és nem a hatalomtól, fizikai megjelenéstől vagy a hangerőtől függ, hanem az egyéniségben rejlik. Őszintén szerették őt tanítványai és tanártársai, tisztelték munkáltatói, szakmai és üzemi partnerei. Számára az oktatás nem munka, hanem egy szép szakmai feladat, az iskola nem munkahely, hanem második otthon volt. Nagyon sokat olvasott és nem csak szakkönyveket, hanem történelmi, szépirodalmi, filozófiai műveket, útleírásokat egyaránt. Ha elunta az olvasást szívesen barkácsolt, mesterien elsajátította az asztalos szakma fogásait, elleste édesapjától a kőművesség fortélyait.

Olvasás élményei alapján sokszor látogatta meg képzeletben a világ különböző tájait. Amint módjában állt vásárolt egy motorkerékpárt és azzal járta az országot, majd néhány évre rá megvette élete első autóját, egy Wartburgot, amellyel első útja Erdélybe vezetett. Nyaranta kempinges turistaként bejárta egész Európát, Ausztriát, Olaszországot és a többi országot, elment Párizsba is, de legtöbbször a Felvidéket és Erdélyt kereste fel. Fontosnak tartotta, hogy ez utóbbi helyeket tanulói is megismerjék, ezért megszervezte, hogy az aknászképzős tanulók évről évre eljussanak ide iskolai és üzemi közös finanszírozással. Nem esett hanyatt a külhoni országokban látottaktól, hanem mint kedvenc költőjének, Adynak, a föl-föl dobott köve ő is mindig visszatért állomáshelyére, szeretett hazájába.

Szerette és értette a zenét. Abszolút hallása volt, órákig hallgatta teljes átéléssel a legnehezebb zenei alkotásokat, Beethoven, Wagner, Liszt, Bartók, Vivaldi és a többi nagy zeneszerző műveit egyaránt. De imádta, és gyönyörűen énekelte a magyar népdalokat és az operettek betétdalait is. Szépen zongorázott ám a kedvenc hangszere a hegedű volt, amin mesterien játszott, mígnem egy szerencsétlen kézsérülés ezt lehetetlenné nem tette.

Kedvenc puli kutyája - a Betyár - hűséges társa volt. Amikor elpusztult megsiratta és másik kutyát nem akart. Szerette a rendet, az állandóságot maga körül és úgy vélte, másik kutyát már nem tudna maga mellett elképzelni.

Szülőfaluja - Halimba - számára mindig szent maradt, de legmélyebb nyomot első szerelmének színhelye Pápa, és a pápai diákévek hagyták benne. Szerette Sopront is, de nem oda, hanem Pápára zarándokolt évről évre, végigjárva újra meg újra azoknak a régi szerelmes sétáknak nyomvonalait.

Megváltozott az élete, amikor szülei kis szőlőbirtokot vásároltak neki Szigligeten. Ettől kezdve minden nyarat itt töltött. A földet szerető és tisztelő szülők szinte sírva nézték, amikor az életerőtől duzzadó ifjú gazda erős csapásokkal irtani kezdte a szőlőtőkéket, hogy helyet csináljon élete első kőépítményének, hisz addig csak sátrakat épített. Édesapja irányításával szinte minden munkát maga csinált az építkezésen és ez nagy elégedettséggel és büszkeséggel töltötte el. Más barátaival egyetemben, én is sok időt töltöttem vele a már elkészült nyaralóban és hallgattam ezen időszakról szóló beszámolóit. Míg élt borát sohasem dicsértem, - ez nálunk, botcsinálta borosgazdák között elvi kérdés volt - de most be kell vallanom, hogy tényleg jó borai voltak.

Mindig nagy öröm volt számára, ha egy tanártárs, egy jó barát vagy egy régi diák ide betoppant hozzá. Mindennél jobban szeretett beszélgetni, amely mindig felemelő volt, hisz sohasem szokásos sablonok, hanem valódi, tartalmas beszélgetések voltak ezek.

Tanári pályafutása alatt több szaktárgyat is tanított, mindegyiket nagy felkészültséggel és hozzáértéssel, de a bányaméréstan volt a kedvence. Precíz, szép ábráit most is szemeim előtt látom, tagolt, érthető magyarázatait még most is hallom. Én is szerettem ezt a tárgyat, de azért örültem, hogy a képesítő vizsgán nem az excentrikus aknafüggélyezést húztam, ami Neki annyira tetszett. A gíróteodolit megalkotása ezt a bonyolult és nehéz feladatot fölöslegessé tette, de Ő nem neheztelt ezért erre a műszerre, hanem elkészítette annak egy olyan modelljét, amit később Várnában, a Nemzetközi Bányamérő Konferencián is bemutattak, sőt a műszer gyártója a MOM is kölcsönkért egy oktatófilm készítéséhez.

Nyugdíjba vonulása szerencsére nem jelentette az iskolától való elválást. Kedvenc tantárgyát mindvégig tanította, amíg voltak aknász tanulók. A Péch Antal Alapítvány kuratóriumi elnökeként pedig egészen 2011-ig segítette az iskola munkáját. Nehezen vette tudomásul, hogy a nem oly rég még virágzó iskolát mára már a megszűnés fenyegeti, de a reményt, hogy lesz még újra aknászképzés haláláig nem adta fel.

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek 1963-tól volt tagja. A Bányamérő Szakcsoportban tevékenykedett. Munkáját az 5-ös számú Tiszteletbeli Hites Bányamérő Oklevél méltatja, amit 60. születésnapja alkalmából adományoztak társai méltó keretek között.

Erősen és nagyon határozottan képviselte egész élete során az aknászképzés, és általában a középfokú bányászati szakképzés ügyét. Ezek érdekében semmitől sem riadt vissza, ám önmaga menedzselésében nagyon szerény és roppant visszafogott volt. Munkája végzése során sohasem mérlegelte, hogy mennyi fizetséget kap azért, hanem csak a feladatot látta, átérezve annak fontosságát és súlyát. Hivatali vezetői egy idő után ezt annyira természetesnek vették, hogy teljesen megfeledkezve róla 3 évig fizetését egyáltalán nem emelték, de ezt nem tette szóvá. Az sem befolyásolta munkájának minőségét, hogy munkatársai közül számosan kerestek nála lényegesen többet a magasabb alapbér és a jelentős túlóra lehetőség miatt. A nappali tagozatos képzés mellett sokáig Ő irányította az esti és a levelező tagozatok munkáját is Tatabányán, és az ország 6 különböző városába kihelyezett telephelyeken egyaránt.

Munkájáért megkapta a Kiváló Munkáért Miniszteri kitüntetést és a Munka Érdemrend Bronz fokozatát. Ezekkel nem dicsekedett sohasem, és különösebben nem is érdekelte. Annál jobban örült a már említett Tiszteletbeli Hites Bányamérői Oklevélnek és a Szent Borbála Éremnek, mert ezek csupán erkölcsi elismerések és az ő munkásságát belülről ismerő pályatársak megítélését tükrözik. Ugyanúgy, mint a Molnár János Pedagógiai Díj, valamint az Ezüst Turul Díj, amelyeket második otthona, Tatbánya városa adományozott részére. Egyáltalán nem volt hiú, de őszintén örült a Megyei Príma Primissima díjnak is , amelyre minden érdek nélkül, volt tanítványa terjesztette fel teljes sikerrel. A Molnár János Díj azért is volt számára kedves, mert János bácsi sok-sok éven át tanított az általa vezetett iskolában. Számára az igazi elismerést az jelentette, hogy a keze alól kikerülő tanítványok közül sokan lettek később a hazai szilárdásvány bányászat meghatározó vezetői mind termelői mind hatósági oldalon.

A legnagyobb öröm azonban a család volt. Büszke volt leányára, aki nagyapja és ükapja nyomdokaiban haladva az építészetben szerzet nevet magának. Még büszkébb volt unokáira, akik szüleik példáját követve szintén az építészeti tervezésben építgetik kiváló eredménnyel hírnevüket. Szeretett leánya- Veronka- elvesztésének nyomasztó kínját némileg enyhítette első dédunokájának megszületése.

Tisztelt Igazgató Úr! Kedves Pista Bácsi!

Itt az idő, végleg el kell válnunk. Búcsúzom most tőled volt tanítványaid, tanártársaid és az iskola valamennyi jelenlegi és hajdan volt dolgozója nevében. Búcsúzom továbbá a Komárom-Esztergom Megyei Középiskolai Kollégium, az OMBKE Tatabányai helyi szervezete és Bányamérő Szakcsoportja, valamint a Péch Antal Alpítvány kuratóriuma nevében. Búcsúzom azon bányászati vezetők nevében is, akikkel az általad szent ügynek tartott aknászképzés sikere érdekében mindvégig harmonikusan együttműködtél életed során. Szomorúak vagyunk az elválás miatt, de megnyugvással tölt el az a tudat, hogy tartalmas, eredményes, igazán emberhez méltó életet éltél, és a sors kegyelméből nem kellett méltatlanul sokat szenvedned kórházi ágyadban.

Nyugodj békében! Jó szerencsét!