FRISS HÍREK

10.02.2012.

Megújult a Péch Antal Alapítvány honlapja!

01.01.2012.

Új kuratórium kezdi meg munkáját alapítványunknál.

TOVÁBBI INFORMÁCIÓK

Reméljük megtalálja a kívánt információkat honlapunkon. Amennyiben kérdése van, vagy érdeklődne, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot személyesen is.

PÉCH ANTAL ALAPÍTVÁNY

ADÓSZ.: 18611708-1-11
BANKSZ.: 11740009-20064299
TEL.: 34/324-015
FAX.: 34/324-567
E-MAIL: pechalapitvany@gmail.com

PÉCH ANTAL

"Nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik"
Péch Antal élete és munkássága
(1822-1895)


Az egyik legnagyobb magyar bányász életfája a reformkor termékeny humuszában gyökerezett. Annak a pezsgő időszaknak a talajából táplálkozott, amelyben "munkában élt az ember, mint a hangya", "küzdött a kéz, a szellem működött" s a "hass, alkoss, gyarapíts" hármas jelszava fénylő szövétnekként világított a nemzet nagy fiai előtt.
A reformkorban kivirágzott "hajtás" a forradalom és szabadságharc valamint az önkényuralom és a dualizmus korában vált a magas szintű szakmai ismeretek, a szigorú pontosságra törekvés, a gondolati mélység, a humanitás, a szociális érzékenység, a szilárd emberi tartás és a mély hazafiság által jellemezhető "termő ág"-gá.
Péch Antal 1822. június 14-én, a magyarok, németek és románok lakta, élénk gazdasági és kulturális életet élő, akkor közel 20000 lakosú Nagyváradon, pontosabban annak északi negyedében, Váradolasziban látta meg a napvilágot.
Édesapjától, Péch Antal János (1791-1853) ácsmestertől nemcsak becsületes nevét, hanem az anyag iránti tiszteletét és munkaszeretetét is örökölte.
Az apa a fát - a cellulózból, gyantából, zsír-, olaj-, csersavból és más ásványi anyagokból álló csodás kevercset - formálta, amelynek erei, "idegei" vannak, gyantakönnyeket sír, verejtékezik és szinte lelke van, mint az embernek, fiait azonban az organikusnál jobban érdekelték a szervetlen matériák: Antal a föld mélyének kincsei, az örök állandóságra emlékeztető nemes ércek és a "fekete gyémánt", a szén iránt mutatott érdeklődést, öccse, József pedig a négy "őselem", a tűz, a föld, a levegő és a víz közül az utóbbit választotta.
Péch Antal János, akinek nagy templomtetők szerkezetéről készült tervrajzai magas szintű szakmai képzettségről és precizitásról tanúskodnak, döntően meghatározta fiai pályaválasztását.

A családi fészek "melegágyában" az édesanya volt az érzelmi központ. Tőle, aki egy szolgabíró árvájaként, tehát nemesi származású leányként lett Péch Antal János felesége, gyermekei a tudás, a kultúra tiszteletét tanulták meg.
A nagyobbik fiúnak, Antalnak a család volt az a természetes nevelőközösség, amelynek keretében egész életére döntő, pozitív hatások érték. Különösen szülei példamutatásának, harmonikus kapcsolatának, józan, a kényeztetésig nem fajuló szeretetének volt számára nagy nevelő ereje. A családban fejlődött ki benne - a korábban már említett nemes tulajdonságai mellett - az egymáshoz tartozás érzése, a kiegyensúlyozott, teljes élet megvalósításának igénye és képessége. Szülei minden szava, amit elmondtak, minden tettük, amit véghez vittek, állandó magvetés volt számára. Ragaszkodását, hűségét és háláját úgy rótta le övéi iránt, hogy - amikor már egzisztenciát teremtett magának - előbb öccsét, majd szüleit és leánytestvéreit is magához vette. Fivére az ő támogatásával vált tanult, művelt emberré, kiváló szaktudással rendelkező mérnökké. A Tisza szabályozási munkálataiban való részvételével, és az országos vízjelző szolgálat megszervezésével ő is halhatatlanná tette nevét. "Gátvédelem" (Budapest 1892) és "Országos vízjelző szolgálat Magyarországon" (Budapest 1902) című műveivel a magyar tudomány eredményeit gazdagította.
Péch Antal elemi iskolai tanulmányait 1828-ban kezdte el a váradolaszi katolikus plébánia mellett épült iskolában, amelynek akkor a közel másfélszáz magyar diákja mellett nyolc román tanulója is volt. Ezt követően a nagyváradi premontrei gimnáziumba került, ahol - latin nyelven - mintegy 350 középiskolást oktattak. Az akkor tizenkét éves Péch Antal költői tehetségét bizonyítja, hogy az 1834-es "oskolaesztendő" végén - hálája jeléül - Búcsúdal című versével "áldva tűzött borostyánt" tanárának "főtisztelendő Vercsik Imre úrnak". Temesvárott német nyelvű ismereteit alapozta meg, majd két évig filozófiai tanulmányokat folytatott.
1838-ban - szülei anyagi gondjai miatt - saját lábára kellett állnia. A fiú, akit már tizenhat évesen a férfiúi lélek érettsége jellemzett, nagy dolgot vett a fejébe. Számot vetett erejével, s Nagyváradról gyalogszerrel elindult Selmecre, hogy beiratkozzon a Mária Terézia által 1763-1770 között kifejlesztett jeles Bányászati Akadémiára. Ettől kezdve haláláig Selmecbánya, a magyar bányászat híveinek "Rómája", a felvidék és hazánk bányászatának székhelye lett szűkebb pátriája.

Az akadémián 1770-ben összesen három tanár tanított, s mindössze két tantárgy volt, a vegytan és a gépészet. Csak 1794-ben vették fel a studiumok közé a számviteltant, 1807-ben pedig az erdőkezeléstant. 1869-ben már 15 tanár és tizenkét tanársegéd oktatott az intézményben, s a tanítás magyar nyelven folyt.
"Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat s. a. t. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja... "A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma." - írja Széchenyi a Hitelben.
A "legnagyobb magyar" által megfogalmazott igazságot a felvilágosult nézeteket valló Mária Terézia is megsejtette. A nemesfémekben gazdag telérek ugyanis az ő idejében kezdtek kimerülni, s a soványabb érceket - főleg a kohászat és a kémia terén - gazdaságosan már csak új, fejlettebb módszerek alkalmazásával lehetett hasznosítani. Az ehhez szükséges, jól képzett bányamérnököket volt hivatott képezni a freiburgival egy szinten álló, nemzetközileg is elismert selmeci akadémia, amely Péch Antal számára is kiváló iskola volt.
"A bányaművelés egy folytonos harcz és küzdelem az elemekkel, melyek felett tudomány, kitartás és pénz segítségével diadalmaskodni lehet ugyan, de melyek a legfényesebb győzelem után is azonnal felülkerekednek a győzőn, mihelyt annak erejét gyengülni érzik." - írja a későbbi tudós, Péch Antal akadémiai székfoglalójában, amelyben - széles körű ismereteit tanúsítva - a többi között a "repesztőporral", a bányavízzel és levegővel, a szállítással, az ércek előkészítésével és a "bányatermények" kohóbeli felhasználásával is foglalkozik.
A lelkes, ambiciózus fiatalember számára a selmeci akadémia egyik nagy előnye volt az is, hogy a hallgatók nem fizettek tandíjat, sőt a jobb tanulók, amennyiben rászorultak, ösztöndíjban is részesülhettek. A felvételnél a tehetségesek rovására nem részesítették előnyben a kiváltságosokat, így a jövő műszaki értelmiségét háromnegyed részben polgári - nem nemesi - származású fiúkból nevelte az iskola.
Az intézményben kötött Péch Antal életre szóló barátságot Zsigmondy Vilmossal, az artézi kútfúrás későbbi legjobb hazai szakemberével. A német nyelv egyikük számára sem jelentett nehézséget, de az elsőéves "balekok" (Füchse), a másodéves "szénégetők" (Kohlenbrenner) a harmadikos "firmák", valamint a tanulmányaikat a három év alatt be nem fejezett "veteránok" zajos mulatságain nem nagyon vettek részt. Inkább a bányatisztekből, tanárokból és diákokból alakult Magyar Olvasó Társulat rendezvényeit látogatták.

Péch Antal 1842-ben - kitűnő eredménnyel - befejezte tanulmányait. 1842-46 között a selmecbányai kincstári bányászatnál dolgozott mérnökként, és a csehországi német származású kitűnő szakember, Peter Rittinger oldalán sajátította el - kísérletezés közben - az ércelőkészítés legkorszerűbb módszereit. Itteni tevékenysége szolgáltatta az alapot "Az érczek előkészítésének elvei és gyakorlati szabályai" című - 1869-ben Pesten megjelent - munkájához. A kamara 1847-ben Csehországba küldte, hogy ott - tapasztalatait felhasználva - zúzóműveket rendezzen be.
Az 1848-as forradalom idején hazatért. Előbb Körmöcbányán tevékenykedett, majd júniusban Pestre indult, mert Kossuth pénzügyminisztériumának bányászati osztályára fogalmazónak nevezték ki. Annak a szakmai gárdának lett a tagja, amelynek feladata az új felelős magyar kormány utasításainak végrehajtása és az önálló magyar bányászat létrehozása volt. 1848. december 31-én az Országos Honvédelmi Bizottmánytól kapott parancsot teljesítve a kormány pénzverdei felszerelését - nyolc szekér szállítmányt - az ellenséges erőkön átjutva előbb Debrecenbe, majd Nagybányára szállította. A bányászvárosban a pénzverde rövidesen meg is kezdte működését. Volt olyan érme, amelyet a jeles bányamérnök maga tervezett.
Péch Antal a világosi fegyverletétel után is hű maradt a magyar forradalom és szabadságharc eszméihez. Visszautasította a volt felettese, Rittinger által felajánlott állást, mert annak elnyeréséhez - feltételként - negyvennyolcas múltját meg kellett volna tagadnia. Inkább külföldre ment. Először csehországi szénbányáknál dolgozott, majd a Rajna melletti fejlett német iparvidéken, Bochumban lett bányaigazgató.
Az emigrációt mindig csak átmeneti állapotnak tekintette. Hazai kapcsolatai külföldön sem szakadtak meg. Több cikket írt a Pesti Naplóba a magyar bányászat és vasipar problémáiról. Egy barátjától megkapta Petőfi verseinek 1848-as kiadását. Rajongott a szabadság lánglelkű költőjéért. "Sötét a bánya, de égnek benne mécsek, sötét az éj, de égnek benne csillagok" - írja Petőfi - egy kicsit neki is - "Világosságot" című versében, s hozzá, Péch Antalhoz is szól a költemény "Vezess, ha fény vagy" felszólítása is.
"Nagy az, ki a hazát naggyá teszi. Fáradj, s ne irtózz, hogy csekély leszen műved hazánk nagy építményében. Morzsát vigyünk csak s töltsünk hézagot, sok morzsa dombbá, domb heggyé leszen, naggyá, magassá, mint a Tátrabérc." - írja Vörösmarty.
Péch Antal is használni, vezetni, építeni jött haza a hatvanas években. Megkezdte küzdelmét az ország belső gazdasági-társadalmi modernizálásáért.

1867-73 között a megalakuló magyar pénzügyminisztériumban titkár, majd osztálytanácsos volt. E minőségében sokat tett az állami bányászat és kohászat újjászervezése, hatékonnyá tétele, köztük a zsil-völgyi és a borsodi szénbányászat föllendítése, a diósgyőri vasgyár újjászervezése és áttelepítése érdekében.
Azt vallotta, hogy minden ismeret kútfője a tapasztalás. Fontosnak tartotta az ékkel és kalapáccsal való tevékenység folytatását. Igazi "farbőrös" bányász volt. A farbőr a magyar bányászok jellegzetes ruhadarabja, általában borjúbőrből készült. Viselői kötéllel vagy szíjjal erőltették a derekukra. A test és a ruha védelmére szolgált, amikor a bányászok ferde vágatokban elhelyezett fagerendán csúsztak le a mélyebb szintre, vagy nedves, szennyes kőzetre ültek. A farbőrön való átugratás, mint bányászati szertartás, az alsó-magyarországi bányákban - amelyek közé Selmecbánya is tartozott - a XV. századtól kezdve ismeretes. Péch Antal büszke volt szakmájára. Nagyra értékelte a nemes bányászszolidaritást, amelynek az az alapja, hogy a társak szükség és veszedelem esetén csak egymástól várhatnak segítséget. A minden területen nélkülözhetetlen rend és fegyelem hasznosságát, a hivatástudatot, a testvéri összetartást nemcsak becsülte, hanem életformájának is tekintette. Ruhr vidéki bányaigazgatósága idején, amikor a gazdasági válság miatt egymás után bocsátották el a környező üzemekből a bányászokat, nem kis erőfeszítéssel ugyan, de elérte, hogy legénysége, "Mannschaft"-ja teljes létszámában megmaradjon és anyagilag se szenvedjen hiányt, 1873-ban pedig a II. József tárót, a Selmec-vidéki bányászat egyik "neuralgikus pontját" - korszerű gépi berendezések és a korabeli modern technika alkalmazásával - felújította, s a belőle élő - nagyobb részben szlovák - bányásznép érdekében "életben tartotta".
Mint gyakorló szakember épített a kezelő tisztek tudományos ismereteire. Egyik munkájában - meghökkentő kuriózumként - megemlíti, hogy 1548-ban a selmeci bányamester, a bányák technikai és jogügyi fővezetője nem tudott írni.
"Bányamívelőinknek még eddig mindig sikerült az eléjök torlódó nehézségeket a tudomány vezérlete alatt folytatott kitartó munkával legyőzni, és ezért remélhetjük, hogyha nem pihenünk, hanem mindig ébren és küzdelemre készen leszünk, és a tudománnyal lépést tartunk, ennek segítségével ezentúl is győztesek fogunk maradni, mihez adjon isten sok szerencsét." - írja akadémiai székfoglalójának befejező részében.
Mint bányamérnök, fontosnak tartotta a bányatelek területén lévő, a felszínen fekvő minden épületet, utat, árkot, folyót s a különböző létesítményeket, valamint a földalatti üregeket, folyosókat, vágatokat feltüntető térképek szerkesztését. 1877-ben mintákat készített, amelyeket követve, a térképek tanulmányozása során olyan pontosan fel lehet ismerni a bánya viszonyait, mintha az ember az ábrázolt területeket a valóságban is bejárta volna.

Péch Antal sokat tett a magyar bányászati szaknyelv megteremtése érdekében is. Nem utolsósorban e célból alapította meg 1868-ban a Bányászati és Kohászati Lapok című szakmai folyóiratot, a maga nemében az első ilyen jellegű hazai sajtóorgánumot, amely - két külön ágra válva - máig él. "Lapunk célja a bányászat és segédtudományai körében fekvő eszmék megvitatása, ismeretek terjesztése a bányaipar fejlesztése érdekében." - írja az I. évfolyam 1868. január 15-i első számában, s azokat a hazafiakat is köszönti, akik ezt az üdvös vállalkozást szellemi és anyagi adományaikkal pártolták. "Hazánkban minden ipar nevezetes lendületnek indult. Nekünk, bányászoknak, ha csak lehet, az első helyet kell elfoglalni, illetőleg megtartani, hátramaradnunk semmi esetre sem szabad. Hazai iparunk egyik ága sem rendelkezik annyi tudományos készséggel, mint bányászatunk. Méltán elvárja tőlünk a nemzet, hogy a haladás és fejlődés e korszakában teljes erőnkkel előre törekedni fogunk: én pedig - úgy hiszem, mindnyájunk nevében mondhatom - hogy ezt tenni akarjuk is! Adjon Isten szerencsét működésünkre!" - írja a III. évfolyam 1. számában a szerkesztő, akit - lelkiismeretessége miatt - pályája "bére" Nessus véreként éget. "Hogy én mint szerkesztő mennyire teljesítettem feladatomat, helyes tapintattal választottam-e a közlendőket, és elértem-e azt, hogy édes anyai nyelvünkön élvezettel olvashassunk bányászati közleményeket, mindezek megítélésénél tisztelt olvasóim jóakaratú elnézésére számítok." - írja.
Az "édes anyai nyelv" ügyét szolgálja 1879-ben megjelentetett magyar-német és német-magyar bányászati szótára is, amelyekben a hosszas gyakorlati szolgálata alatt a szerző által megismert minden - a bányászattal és a kohászattal kapcsolatos - szó szerepel.
Péch Antal igazi bányász-tudós volt, mert intelligenciája és alapos szakmai felkészültsége révén minden feladatot egyrészt a jelen összefüggéseiben, másrészt a múlt-jelen-jövő diakronikus szemléletében vizsgált. Történeti kutatásait életének utolsó éveiben is rendkívül elmélyülten végezte. Leginkább a selmeci bányászat múltja, jelene és jövője érdekelte. Nyugalomba vonulása után - országgyűlési képviselői teendői mellett - történeti munkáin dolgozott. Műveit 1895. szeptember 18-án bekövetkezett halála miatt már nem tudta befejezni.

Így is tökéletes életművet hagyott az utókorra. A bölcsője és koporsója közötti időszak századok bányászatának szolgálhat mezsgyéül. Neki köszönhetjük a bányász-kohász köszöntést is. Amikor az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület választmányának 1894. április 7-i gyűlésén Árkossy Béla azt a kérdést terjeszti a tagság elé, hogy a német "Glück auf" köszöntést a legmagyarosabban hogy lehetne kifejezni, több hozzászólás után Péch Antal tiszteletbeli tag "Jó szerencsét!" javaslatát fogadják el. A köszöntés ellenzőivel szemben, akik azzal érveltek, hogy a magyar nyelvben sem "rossz szerencse", sem "jó szerencse" nem létezik, Péch Antal a Szózat "És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után" és Petőfi "Élet és halál" című költeményének "...ha a jó szerencse nekünk jót adott" sorát hozza fel bizonyítékul.
Péch Antal osztálytanácsos a selmeci és diósgyőri kerületben létező állami bányák és kohók állapotáról szóló jelentése napjaink - az utókor - számára is megszívlelendő, bölcs üzenetet tartalmaz: "Az államnak - bizonyos határig - még akkor is haszna van a bányamívelésből, ha az közvetlen nyereséget nem ad: haszna van, mert a rendesen terméketlen vidék népességének keresetre nyújt alkalmat, azt adófizetésre képesíti, és a távolabb fekvő termékeny vidékek terményei számára állandóan biztos fogyasztókat tart fenn, s így a bányamívelés jótékony következményeit néha igen távoli vidékekre kiterjesztheti. A bányamíveléssel karöltve járó rend, fegyelem, munkásság és értelmesség a nép művelődésére csak jó befolyást gyakorolhat: a bányamíveléssel foglalkozóknál kiválólag megkívántatik, hogy rendszeretők, kitartók, szorgalmasak és értelmesek legyenek, ezek pedig mind oly tulajdonságok, melyeknek meghonosítása és fenntartása igenis az állam érdekében fekszik."

Péch Antal neve - még ha az őt nem ismerő honfitársaink egyik másika "Péc"-nek vagy "Pék"-nek ejti is - fényesen ragyog a magyar bányászat és az egész tudományos élet egén. A nagy magyar bányász, aki 1870-ben a III. osztályú vaskoronarendet, 1878-ban pedig a Lipót rend lovagkeresztjét kapta a királytól, tudta, szűk és gyér minden jutalom, minden babér. A legfontosabb, hogy ami az emberből marad, több legyen, mint maréknyi por. Nagy munkánk egyedüli bére a nemzet üdve. Érezte, hogy nem hal meg az, "ki milliókra költi dús élte kincsét".
Péch Antal teljesítette tisztét. Békében, harcban ember tudott maradni. Méltó képmása Istennek és hű polgára a hazának.
Időt múló szelleme művében él.